A nagy
cigány valóság
Nem, ebben az
írásban sem arról lesz szó, hogy rájött volna bárki is – főleg én nem – hogy
mit kellene kezdeni a hazai cigányüggyel, mint problémahalmazzal. Arra viszont
most érett meg az idő, hogy beszéljünk egy újabb, sokáig szőnyeg alá söpört
dologról, és az a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy pont azok provokálják ezt
ki, akik csak félrenézni és félrebeszélni szerettek az elmúlt 25 évben is.
Személy szerint én
magam üdvözlöm azt, hogy a kormány iskolapadba küldi a közmunkások egy részét.
És engem nem érdekel, hogy ez kinek a zsebét gazdagítja. Sokkal inkább örülök
annak, hogy végre történik velük valami. Közben értetlenkedem, hogy milyen
elemi erejű tiltakozást szül az átadni kívánt tananyag érdemi tartalma, holott,
ha bárki venné a fáradtságot és elmenne megnézni, hogy milyen a nagy magyar
(cigány) valóság, az rádöbbenne: igenis, kellenek azok a triviálisnak tetsző
dolgok is, mint amik szerepelnek abban a nyomorult képzési anyagban.
Az, hogy a medve
brummog, a malac pedig röfög, az nyilván ismert dolog a 3 éves lányom előtt is,
és furcsán hathat 2013-ban, hogy ilyesmit is akar ma még valaki közmunkásoknak
oktatni. Holott lehet, hogy valóban ennyire az alapoknál kellene kezdeni. Aki
pedig ezt nem akarja elismerni, az soha nem látta még, milyen szellemi és
mentális állapotban vannak ma azok a tízezrek, akik közül a közmunkások 90
százaléka kikerül.
És ne legyenek
illúzióink, a közmunkások túlnyomó többsége cigányember, akiknek ez az egyetlen
lehetőségük arra, hogy ne halljanak éhen, és ha úgy adódik, akár még valami
értéket is teremteni legyenek képesek.
A közmunka
meggyőződésem, hogy nem pótcselekvés, egyes helyeken sokan (maga a közmunkás, a
családja, a település vezetése) jól tudnak sáfárkodni vele, de jó lenne végre
kimondani: a közmunkát végző emberek nagyon nagy százaléka gyakorlatilag semmi
más formában nem vonható be jelen pillanatban a foglalkoztatásba. És nem is
csak feltétlenül azért, mert nem akar dolgozni, hanem azért, mert az elemi
tudás (értsd, alapvető ismerek legszűkebb halmaza) sincsen a birtokában.
Anélkül pedig lehetne akár millió munkahelyet is teremteni, nem lenne kikkel
betölteni azokat – ez az ország nem lehet újra a segédmunkások és a betanított
munkások gyűjtőhelye.
Azaz, a közmunkások
jelentős része a jövőben is csak erre lenne alkalmas, esetleg a mezőgazdasági
termelésbe lenne bevonható (bár oda is képzés kell!), ha nem próbálnánk meg
valamilyen tudást is adni a számukra. De mindemellett gond az is, hogy nemcsak
a munkához szükséges ismeretek hiányoznak. Ugyanígy nincsenek meg azok a
szociális képességek, készségek és sokszor igények sem, amelyekkel meg lehetne
cáfolni az előítéleteket, vagy esetleg egy újfajta szemléletmód lenne
megteremhető a családokban az új generációk számára majd.
Tetszik érteni? Az elméleti
integrátoroknak üzenem: a közmunkásokat sok esetben nem csak arra kell
megtanítani, hogy mit jelent újra munkába állni (idősíkok, felelősség,
teljesítmény, stb.), hanem meg kellene mutatni nekik azt is, hogy hogyan
bonthatók le a velük szemben megfogalmazott előítéletek, illetve meg kellene bennük
fogalmazni azt az igényt, hogy a gyermekeiknek más, jobb jövőt szeretnének. És
ehhez az első lépés a munka, illetve az, hogy visszaszerezzék azokat az
elveszett, de alapvető ismereteket, amelyek az elmúlt 25 évben koptak ki az
agyakból, illetve, hogy fellépjenek végre azokra a grádicsokra, amelyeknek
köszönhetően változhatnak a jellemek, megjelenhetnek új célok, új érzések, új
közösségi igények.
A diplomás
közmunkás valószínűleg nem sokáig lesz közmunkás, nyilván a számára az ilyen
képzés valóban megalázó helyzeteket teremthet. Ugyanakkor a diplomás közmunkás
jó esetben fel tudja sorolni az uniós tagállamokat. Sajnos azok, akiknek a téli
képzés valóban szól, ők sok esetben még a szomszédos országokat sem lennének
képesek megnevezni, vagy, hogy egyszerűbb dolgokig menjek, sok esetben azzal
sincsenek sokszor tisztában, hogy egyáltalán melyik megyében élnek. Alapvető
szavak jelentésével nincsenek tisztában tízezrek, nem értik a legegyszerűbb
állandóságokat a világban, és ahol még fogható, ott a kereskedelmi tévék
butítása ad némi képet nekik a világról. Nem ismerik a testüket, az anyagokat
maguk körül, a konyhai eszközöket, az újságokat, a könyveket, a legfontosabb
jogszabályokat, a választások menetét, a legalapvetőbb pénzügyi
folyamatokat. Ha most a pesti polgár
(főleg a liberálisabb fele) hitetlenkedik, az egész egyszerűen nem ismeri ezt
az országot. Megismétlem, tízezrek élnek ma így Magyarországon – szinte kivétel
nélkül cigányok.
A Kádár-rendszer
munkában és legalább látszólagosan megteremtett tisztességében szocializált
munkás-rétege tele volt azokkal a cigányokkal, akik kevés iskolai osztály
mellett is értették a körülöttük lévő világot. Ahol a cigánytelepen még megvolt
a tisztelet a család, a tanácselnök, a művezető vagy éppen a rendőr irányába.
És félreértés ne essen, nem azt a korszakot vágyom vissza, hiszen tényleg a
segédmunkások és a betanított munkások tízezreit jelentették akkoriban a
cigányok. De az apám és az ő cigány generációja máig meg tudja mondani, hogy
hol született Kossuth. Hogy hány kilométer hosszú a Balaton. Hogy a papnak
illik az utcán köszönni. Hogy a lapátot hogyan kell megfogni. Hogy a terhes
asszony háza elől illik elszórni a havat, a kutyát pedig nappalra megkötni.
Sok helyen ez ma
már egyáltalán nincs meg – legalábbis azzal a biztonsággal, ahogyan az a 70-es,
80-as éveket jellemezte, biztosan nincsen. És az is igaz, hogy biztosan vannak
olyan cigányok is rengetegen, akiknek nincs szükségük arra a képzésre, amit
most közmunkásként eléjük tolnak. A gond az, hogy mára talán már ők vannak
kevesebben.
Friss élmény, Nógrádban
a tisztességgel 2 gyereket nevelő, beilleszkedni próbálkozó, önerejéből magán
segíteni próbáló cigányember szeretne közmunkás lenni. Mert neki ez érdem
lenne. Mert nem akar betörni, nem akar rabolni, de valamit dolgozni szeretne.
És mert tanulni is szeretne. De most egész egyszerűen még arra sem képes, hogy
meg tudja rendesen fogni a tollat, vagy egymással párhuzamos vonalakat
rajzoljon egy lapra. Évek óta nem rajzolt emberalakot. Nem tud egy egyszerű
mesetörténetet kitalálni. Nem tud szavakat leírni, vagy éppen kifejezéseket a
megfelelő módon a szavak alapján tagolni. Nem tudja megtervezni saját
kútfejéből egyszerű, durva vonalakkal sem, hogy hogyan nézzen ki a disznóól,
amelyben majd malacokat lenne jó hizlalni. Ez az ember biztosan megköszöni, ha
az előzőeket újra megtanítja neki majd valaki.
Mindeközben egészen
groteszk látni, hogy a közösségi oldalakon az ő vélt elnyomása ellen hangos
szóval kikelő, a kormányzatot kirekesztéssel vádoló cigány számosak szintén nem
képesek helyesen írni. Nem képesek egy mondatba állítmányt, alanyt és jelzőket
normálisan felsorakoztatni. Vagy éppen csak követelni képesek, építő
javaslattal nem képesek előállni.
Évek óta várom, hogy
valaki végre nekikezdjen annak a folyamatnak, amelynek a végén láthatnánk
végre, milyen szellemi és mentális állapotban van a mostani magyar cigányság.
Hogy mennyi a 25 év felettiek körében az egy főre jutó elvégzett iskolai
osztályok száma. Hogy mennyien vannak, akik tényleg nem tudják, hogy melyik
megyében élnek, vagy, hogy ki a miniszterelnök, vagy hogy melyek a nemzeti
ünnepeink. Hogy milyen szakmunkás-végzettségek és mennyien várják, hogy valóban
legyen munkahelyek, és hányan vannak azok, akiknek tényleg csak a közmunka
jelenthet megélhetést. Hogy milyen ingatlanokban és hol is laknak pontosan a
cigányok. Vagy, hogy éppen mennyien lesznek majd 10 év múlva.
Tehát tényleg az
alapoktól kell kezdeni.
Akár azzal, hogy a
medve brummog, és hogy évek után megint lerajzolhat valaki valahova napocskát,
meg felhőket.
És aki mindezek
ellen ágál, az jobb lenne, ha a saját felelősségét vizsgálná; javarészt miattuk
jutottunk idáig.